A végéről vagy az elejéről kezdjem? Vagy teljesen mindegy? Az egyenlet végül egyenlőséggé meditálja magát a világban? És hol az idő? Hát nem mindegy, hogy mikor! Nincs erre időm. Minél előbb. Legyünk túl a nehezén. Ne húzzuk. Nem akarom, hogy tovább fájjon.
Dubai szeretetlenségében nehéz általános igazságokat használni. Itt nincs mindennapos ölelés, ritka az őszinte csók és annál is ritkább a feddhetetlenség. Engem legutoljára 2016. április 4-én, egy hétfői délutánon öleltek át, valahol a tengerparti villanegyedek egyikében. Az ereimben éreztem akkor is a képletet. Csak akkor még nem láttam, hogy egy "-" vagy egy "+" éppen fittyet hányva a matematikának, felcserélődve játszanak egyenletem hihetőségével. Szóval Dubai, ahogy mindig is emlegetem, a Világ, az Élet csillogó tranzitja. Átmeneti hálószoba, ideiglenes franciaággyal, két külön takaróval és szigorúan privát párnával. Az érzelmi intimitás hiánya legalább oly gyakori, mint a kimondatlan ígéretek tömegére adott semleges érzelmi reakció. Nincs tapintat, nincs érzés. Gyaloglás van. Át az emberek érzelmein és naivitásán. Azt mondják egy ilyen "Dubai élményen" mindenkinek át kell esnie. Pláne, ha cabin crew vagy. Olyan, mint egy beavatás...
Érintés. Neked egy egyszerű hétköznapi fogalom. Nekem ritka pillanatok egyike. Melegség. Felcsillanó szempár. Összeszorított ajkak. S az ölelés? Azt mondják napi ötszöri ölelésre van szüksége az embernek. Én évente kapok ennyit. Tényleg a szeretetért és az őszinte figyelemért kurválkodunk ebben a világban? Kétségbeesetten, s naivan, áhítozva a meghittségre úgy dobjuk arra a térfélre magunkat, ahol egy hangyányi tompító eufóriát érezhetünk, mint valami megkergült liba.
Le kell lassulni.
Én pedig túlpörögtem. Forgószél lettem, kegyetlenül megtépázva saját magamat. Figyelmeztetések hada özönlötte el az életem, de nem....én a végsőkig kitartok. Mert nálam mindig, mindig van egy pont, mikor befejezem a küzdelmet. Nem azért mert feladnám. Nem. Sosem adtam fel olyat, amiben hittem, s buktam bele olyan dologba, ami valóban az enyém, ami én vagyok. Addig harcolok, míg a karma az enyém, míg részese vagyok igazán az eseményeknek, míg vissza nem kapom, vagy vissza nem adom azt, amivel tartozunk. Utána jön az a bizonyos zéró pont. A nulla. A semmi. Amikor érzem: Ennyi volt. A lélegzetvétel. A sokk. A karma kisimult. És én köszönöm. Az egyenlet képlete a kezemben, már csupán a megfelelő oldalra kell tenni a számokat. Mint a könyvelésben. Micsoda spiritualitás rejlik a karmikus tartozások számvitelében. És ezután nincs harag, nincs súly, nincs ellenszél. Szabadság van. Fájdalmasan egyszerű és tiszta lelki üdv.
De fáj még. Egy kicsit csak. Ígérem nem tart sokáig. Csak még hadd kapaszkodjak abba a csodás illúzióba, ami az imént tört darabokká a szívemmel nagyjából egy időben.
Sosem gondoltam volna, hogy londoni utam és a csupán 24 órás layoverem ilyen meglepetéseket hordozhat magában. Nem volt szükség az A380as gép szárnyaira, repültem én magamtól is, magabiztosan, csinos konttyal, hatalmas vigyorral a monstrum folyosóin. Ennyien még nem állítottak le beszélgetni, ennyi sok kedves bókot ritkán kaptam, ennyire sosem voltam még meghatározó jelenség a kabinban, kollégáimtól sem kaptam még ilyen minőségű tiszteletet... sőt... még sosem írtam le a telefonszámom egy szimpatikus utasnak, a tea tálcáján lévő szalvétára, mint akkor májusban, azon a péntek 13-án. Végigsziporkázva az utat, a romantika halvány izgalmát élvezve vártam, hogy megérkezzünk a szállodába s lepihenhessek. A sivatagból száguldó pofon akkor ért utol. Most akkor nem lesz több forgószéltánc? Nem lesz több várt, de meg nem érkezett üzenet? Nem lesz több illúzió a barcelonai szőlőültetvényről és az osztrák síelésről? És a vitorlázás a Perzsa öbölben? Meg a los angeles-i motorozás? A kurva francia sajtok a hűtőmben? S mi lesz azzal a rohadt sok illúzióval, he? Megrepedtek. Nem is....basszus....törnek. Mint a tükör. Nem. Nem akarom. Olyan jó itt ebben a "forgószél-nem tudom mi van-de izgalmas" konfúzióban. Ne törjetek még. Nem. Nem akarom....De törnek. Éppen időben. Elegánsan. Francba de fáj. Nyomorult káprázat. Torz látomások egymásutánja lehetetlenül álomszerű és már-már ijesztő sorozata hullik a földre darabokban, gonoszan kacsintva karcolva végig a testem. Küzdök. Ez csak véletlen, nem ez volt a szándék. Hiszen kedvel. Mondta! Engem akar. Csak nyilván kicsit majrézik az elkötelezettségtől.
Sokkos állapotban megyek le hotel bárjába. A szám mosolyog, szemem sírásra hajlik, gyomrom összeszorul, szívem néha elfelejt dobogni. Azért az élet nem akkora köcsög, hogy minden téren keresztbe tegyen....csak ott, ahol van hová fejlődni éppen. Ezt mondják igazából "Jókor jó helyen" levésnek....Abban a pár percben, mialatt a kolumbiai seniorom vacsorát rendelt, a francia kollégám méltatlankodott, a libanoni főnököm storyzott, a brazil kapitány figyelt, holland és kanadai szépségek nevettek és én fókuszálva a pohár boromra mély levegőket vettem, visszatartva a könnyeimet az álcázott mosolyom mögött, az élet megtréfált egy nagyon könnyű súllyal. Úgy éreztem, mikor egy tiszta napon nem kapsz levegőt, vagy mikor álmodban kiabálnál, de nem csúszik ki egyetlen kósza hang sem a torkodon, vagy éppen mikor a színházi darabot színészek nélkül játsszák, tudod, mikor a színes akril festék a vászonra csak fekete-fehéren fog.....az élet átfolyik rajtam és én engedem. Ez az ami az enyém. Ismeretlen emberekkel egy asztalnál, de mindig jókor, jó helyen. A világ bármelyik pontján, bármelyik időzónájában, a legtökéletesebb formációban. Elképesztő spirituális és karmikus logisztika ez.
Megértő kollégáim felvilágosítanak arról, hogy ha túl szeretném élni az életet egy ilyen életformával, akkor az ilyen tapasztalataim a mentőmellényeim a tzunamiban.
Szeretem, miután közvetlenül ébredés után még ott kószál az álom egyik mozzanata a szívemen. Nem fáj rögtön. Csak néhány perccel utána. Bepréselem magam a párnáim közé és nem vagyok kíváncsi a beszűrődő májusi napfényre. Vegetálok. És az összetört káprázat-tükörmaradványok véresre vájják az aurám. De legalább most már tudom. Már tiszta a képlet. Nincsenek összekuszálva a mínuszok és pluszok. Csupán néhány matematikai lépés és kijön az egyenlőség. Nullára rendeztem az egyenletemet. Más nem is lehetett volna, hiszen az egyik oldalról mindent elvettek, a másik oldalon pedig mindent megkaptak. És ez csodálatos. Így érzem megint, hogy élek. Tisztán. Illúziómentesen, valóságosan, makulátlanul fájdalmasan szabadon.
Hagytam magamnak időt gondolkodni. Hagytam magamnak időt, hogy kegyetlenül kicsináljon az az epeízű lélektelenség, ami hibernálta a lelkem. Az élet mocskosul kicifrázott sormintája az életünk, amiért egyetlen ember a felelős: Mi. Hagyjuk, had fúljon át a levegő. Küzdeni ellene? Ugyan ugyan....
És mosolyok. Mert ismerem a helyzetet. S mert ismerem, nincs meglepetés, tudom, hogyan működik, s én hogyan működök benne. Elfogadom, hogy nehéz játszma lesz, de azt is, hogy csupán az illúzióimmal kell küzdenem.
26 órája nem aludtam. Csodálatos ez az élet. Talán egyetlen igaz szerelemem ez a munka?
u.i.: úgy érzem, mintha nem létezne ez a nap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése